Aktualitások

Ongai Zoltán
Egy megtört lélek
 
Emlékszem a vízpartra ahol oly sokat ültem,
akármilyen bajom volt oda menekültem.
Egy öreg ladik hallgatta a panaszaimat,
ott voltam és sírtam a csillagos ég alatt.
Kicsi voltam még, olyan törékeny,
nem volt soha senki aki megvédjen.
Emberek közé is csak félve mentem,
nehogy összetörjék jobban a lelkem.
Néha mesélő édesanyám mellé ültem,
hogy segítsen letörölgetni a könnyem.
Segített hát, de ő is a könnyeket hullatta,
hisz neki is temérdek sok volt a gondja.
Ilyen volt a kiskorom, eléggé szörnyű,
néhányan azért sírtak mert nekik könnyű.
Próbáltam sokszor Istenhez imádkozni,
szerettem volna minél hamarabb felnőni.
Most felnőtt fejjel a múltra visszaemlékezve,
akárhogy próbálnék sírni, akkor se menne.
Összeszedem magam hisz férfivá váltam,
ideje megtalálnom helyem a világban.
Megtalálom helyem kitörök-e közegből,
mint egy elvetett mag idővel kitör a földből.
Olyan leszek majd mint az óriás paszuly,
előttem minden ember majd térdre hull.
Térdre hullanak majd előttem az emberek,
akik eddig kinevettek, azokon majd én nevetek.
S ha megvalósítom álmaim és mindenki tisztelne,
szívemben s lelkemben ünnep és béke lenne.